Széna leves Ausztriából
Idén nyáron 4, csont nélkül 3 napot nyaraltam. Loferban, ami olyan mint egy időutazás. Visszahuppantam 150 évet és egy monarchiabeli kis faluban találtam magam. Nem csak magamat, hanem másokat is, akik rajonganak ezért a "vissza a monarchiába" romantikus életérzésért. Na ez nem én vagyok. Ellenben találkoztam egy 91 éves olasz hölggyel, aki negyven év óta rendszeresen, már nyár elején elhagyja Palermot és lemondva a napsütötte sziciliáról, esernyővel és túristabottal szeptemberig rója a Pinzgauer Saalachtal-i hegyes völgyes utakat. A két nap alatt, amit rövid látogatásom alkalmával túrázásra tudtam fordítani, háromszor találkoztam vele különböző helyeken, a falutól 7-10 kilométeres távolságokban, gyalogosan.
Esős idő volt. Szerencsére a hegyi utak tele vannak kisebb nagyobb vendégfogadókkal. Átázva és átfázva be lehet ülni egy jó erős Jäger tee-re, vagy délidőben egy forró levesre. Így kóstoltam meg egyszer egy gulyást és meg kell mondanom, nemigen hiszem hogy magyarországon bármely étteremben kaphattam volna jobbat, de olyat sem ami megközelíti. Igaz, sűrű volt mint egy pürkölt, marhából volt és tűzforrón hozta a tiroli nadrágos, kockás inges szőke legény. Egy másik alkalommal a szénalevest ettem. Ezt a barátaim ajánlották, akik még "csak" 25 éve járnak Loferba és jól tudják hogy mit kell itt megkóstolni. Széna leves. Már a neve is illik ahhoz a bódító és mindent belengő lócitromillathoz, ami nagyon kellemes volt nekem. Ez az én nosztalgiám. Falusi gyerekként sose tudtam elfelejteni - pedig sokat nélkülöztem azóta - ezt különleges aromájú levegőt. Hát persze hogy megkóstolom a szénalevest.
Barátnőm, aki tudta hogy nem csak enni de főzni is akarom majd ezt a levest, elég naivan megkérdezte a felszolgáló asszonyságot, hogyan készítik? Már előre biztos voltam abban, hogy erre a kérdésre használható feleletet nem fogunk kapni, de amit mondott végül a gazdasszony, az az én élénk fantáziámat is felülmúlta. Úgy illet hogy válaszoljon, de mondani nem akart semmit, Így aztán azzal kezdte, hogy a szénát, amiből a leves készült, 2 ezer méter magasan kell kaszálni. Na tessék. Aztán még néhány hiábavaló kérdés az asztaltársaságtól innen-onnan, de egy dolog ami fontos, legalább kiderült. Azt kérdezte P. hogy miért nem látjuk a szénát a levesben? Erre a válasz, hogy a szénát megfőzik és kidobják, csak a levét tartják meg. Vagy így csinálják, vagy nem. Nekem mindenesetre jó ötletem támadt ennek nyomán. Nem megyek én 2 ezer méter magasba kaszálni. Hogy is mennék? Veszek jóféle gyógyteákat, olyanokat amik azokból a füvekből vannak, melyek egyébként a széna füvei között vannak számon tartva. Ekkor még mindig nem kóstoltuk a levest.
...nos és íme
Az első benyomás: húsz év előtti angliai emlék. Marmite. Lehet hogy ízesítik ezt a levest Marmite-vel, de az is lehet hogy a széna leve hasonlít a sörrgyártás melléktermékeként előállított Marmite ízéhez. Bárhogy is legyen, az íz rekonstruálható. A leves nagyon finom volt, sőt inkább azt mondanám csodálatos. Hamarosan el is készül a Wikipédián megtalált német nyelvű recept átdolgozása, de addig is annyit mondok, van benne tejföl, tejszin és száraz pezsgő is. Sőt lesz benne Marmite!
